Vihar.

Amikor zuhog az eső, az ég úgy dörög, hogy az ablakok is beremegnek. A villámok fényt hoznak a sötét lakásba. Tested remeg és megborzong, de elméd egyre csak azt sugalja "Nem lesz baj, ő veled van! " Kezed autómatikusan nyúl a következő tárgyért, bár még most is bizonytalan vagy. Próbálod felidézni az arcát, a mosolyát. Már is kiszorítottál mindent az elmédből.
...Szemem kinyitva döbbenek rá, művészetek óra van. Már megint átszellemülve sétálok át a városon. Lekésve az utolsó buszt, felszállok egy nagy otromba és sárga villamosra. Azt mondják olyan, mint egy kínai. Kicsi, sárga és idegesítően nem illik a képbe. Eddig sosem gondoltam rá, milyen is egy villamos. Mindig csak volt és kész. Gondolataim cikáztak a zene dallamára. Apró ám gyors ütések egymás után. Néha a gitár megszűnik, s csak a dob meg az ének marad. Örök kedvenc. Az ének száll, bár nem szól semmiről. Csak ,hogy van Luxembourg meg Amerika és még Korea is. De szabadnak érzem magam. Repülök és vígan lubickolok az élet nagy tengerében egyszerre. Mikor meglátok valamit, jobban mondva valakit. Aki eddig nem illett a képbe sehogy sem. Fénylik, úgy érzem más mint a többi ember. Ekkor megszólal. -Elnézést! Láthatnám a menetjegyét?- hangját nem hallom. De csak is ezt mondhatja, úgy fest nagyon elszánt és rám szállt.-Igen, máris...- gyakorlottan turkálok a táskámban. De rájövök, hiába keresem, hisz nem is vettem.
-Nincs ? -kérdezi, mintha ő lenne itt a mindenség. -Nincs.- felelem egyszerűen. Ekkor történik valami nagyon különös. A villamos megáll, pedig nincs leszálló. Alig pár métert gurultunk. Nagyon bajban érzem magam. Egy idős férfi szállt fel, s valamit tátog. Ha kivenném a fülhallgatót talán érteném is. De az pont nem illene ide. Így csak bámulom ezt a fiatal srácot, aki előttem van. Arcán semmit sem látok. Iszonyatosan feszengek. Mi ez ? Miért nem tudom kicsoda ? és...mit keres itt ?