Az a gond a blogolással, hogy csak néha jutok ide így mindig érzelmileg túlfűtött gondolatokat írok le. Amik talán csak egy napig érvényesek. Igazából nemtudom mi van velem... Egy mély ponthoz érkeztem ismételten. Arra ébredtem ,hogy egyedül vagyok és hiányzik valaki. Tudom, hogy ő semmit sem érzékelt a tegnapi érzelmi viharomból. Még is...bűntudatom volt.
Mikor elhatározod,hogy innentől kezdve elengedsz valakit. De még is...hiányzik és azon kezdesz agyalni ,hogyn tudnád meg mikéntérzi magát. Aztán...mást azt hogyan beszélhetnél vele. S hogy tehetnéd meg nem történtnek az eseményeket.
Kötődöm hozzá és ez úgy gondolom természetes. Van benne valami ami vonz. Ami nem hagyja ,hogy elfelejtsem. Előveszem a levelet ,s újra írásába merülök... a képeit félek megnézni. Épp elég ,hogy szét megy a fejem a folyamatos könnyezéstől. Mert őt nem akarom elveszíteni.
Mint már mondtam, van benne valami ami vonz. Nem a szívemet ragadta meg...a lelkem. Ilyet még sosem éreztem. Bár volna két életem... azt hiszem, az lenne számomra a megoldás.
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire