(Pachelbel)Canon.(rock)~

Én csak úgy ültem ott a fűben és csak úgy fújdogált a szél...
Találkozni a régi szerelemmel, számomra nem jelent már gondot. Látni és átnézni rajta...csak ,hogy az a dolog ami összekötött minket újra egy terembe hozott. Ahogy álltam és meghallottam a dallamot, ránéztem.
Ő pedig rám.
Mosolygott. Úgy ahogyan rég. Szemei csillogása vagy a már rég hallottam dallam késztetett mosolygásra már nem tudom. A dalt én játszottam neki egy évvel ezelőtt. S egy éve töröltem ki az életemből. Vagy legalább is...ki akartam.
De a zene örökre összeköt vele és ez ellen nem tehetek semmit.
Az égen újból egyetlen egy csillag ragyogott s hazafelé zongora verzióban hallgattam a közös dalunk. Szemeimbe könnyek gyűltek, de még is mosolyogtam.
Vajon újra boldog lehetek ? Ennél is boldogabb ?
Miért csak fekete hajú gitárosok tudják elhozni számomra azt a boldogságot, amikor jól érzem magam?!

Pedig a fülembe súgtad
El sosem múlhat,
A sírig tart majd a szerelmünk
Hittem a szádnak,
éltem a mának,
De boldogok mégse lehettünk?!